Nézd, milyen fekete az ég, mondta. Én csináltam.

"Kérlek, addig ne tegyetek megjegyzéseket rám, ameddig végig nem olvassátok életem tömör összefoglalóját, mert merem állitani, hogy kevesen értik meg, mennyire nehéz az élete egy transzszexuális személynek, pláne egy transzszexuális lánynak, mint amilyen én vagyok.
Gyerekkoromtól kezdve elvárnak tőlem egy bizonyos szerepet az emberek és ha nem akarom, hogy probléma legyen, akkor eleget is teszek ezeknek az elvárásoknak. Mindig is a lányos dolgok érdekeltek, a babázás és hasonlók. Imádtam a tükör előtt öltözködni hosszasan, énekelni, táncolni és rószaszinben járni. Nem értettem meg magam a fiúkkal, kizárólag a lányokkal tudtam barátkozni. De képtelen voltam fiúk között lenni, tornaórákon és más helyzetekben (rengeteg megaláztatásban volt részem). Úgy éreztem egyik nem sem fogad be igazán, nem találtam a kiutat. Csak elvárásokat láttam magam körül és képtelen voltam megpróbálni fiúsan viselkedni...stb. (ma már bánom, hogy nem voltam elég bátor és nem álltam ki magamért bármi is történjék ...vállalnom kellett volna önmagam)...
Felvettem egy fiús szerepet és ezek után egyetlen barátom sem volt. A lányoktól is kinéztem és a fiúktól is... a szalagatavómon öltönyben kellett feszitenem, miközben minden lány tündökölt. A fiú előtt aki akkoriban tetszett... nem lehettem önmagam és meg akartam halni. Mosolyogtam és fiús voltam, ahogy elvárták, de a lelki életem fokozatosan leépült.
A tanulásba menekültem. Éjjel-nappal a könyveket bújtam, hogy elmeneküljek a valóságtól, megtagadjam önmagam és ne kelljen a helyzetemre gondolni. Elkerültem egyetemre... ahol szintén borzasztóan éreztem magam. Láttam a rengeteg partyt, a baráti csoportokat és programokat. Eközben már érdeklődtem a műtétek, a hormonkezelés lehetőségeiről és nagyon komplikáltnak tűnt az egész. Na és legfőképp költségesnek...
Akkoriban Pesten rengetegen kihasználtak és átvertek. Nagyon vágytam a barátokra, az emberek megértésére és ezt sokan hátsó szándékkal fogadták...
Hamarosan az első szerelem is belépett az életembe, ami szintén reménytelen és esélytelen volt...ahogy minden az életem során. Úgy érzem nincs kiút számomra és egy gödörben vagyok... gyakran kiáltanék az utcákon, hogy vegyék észre az emberek, mennyire szenvedek. Inkább vállaltam volna szegénységet, vagy bármilyen más betegséget az életemben...de ez...amikor minden másodpercben választhatok: vagy játszom a szerepem vagy kiteszem magam az emberek becsmérléseinek...ennél nincs rosszabb a világon.
Le kell hát mondanom a szerelemről, az igazi barátságokról, a meghitt családi életről, a csodás karrierről??? Tudom, hogy mindezt önmagamként (nőként) elérhettem volna, mert megvan hozzá minden lehetőségem... viszont ez a lelki gyötrelem naponta megkeseriti az életem!
A műtét és a beavatkozások nagyon költségesek. Évtizedekbe is beletelhet, ameddig összeszedem rá a pénzt. Az orrom előtt hálózzák be életem szerelmét és én a kisujjam se mozdithatom... mert engem senki nem lát...senki nem vesz észre ... csak valaki mást látnak... de nem engem."

(Rossz testbe születtem/Rövid összefoglaló egy transszexuális életéről/a gyakorikerdesek.hu mocskai között)

*

Akkor most én jövök. Fogalmam sincs, hogy miért írom ezt a blogot, mert senki sem olvassa, de ha valaki mégis idetéved, írjon már egy kommentárt, jelezze, hogy járt itt, és elolvasta.
Ma vásároltunk, sokat. Egy kicsit jót tette a lelkemnek, mert szeretek öltözködni, körülbelül egy napomat az evés, az öltözködés, és a szenvedés teszi ki. A szenvedés. Ja. Nem tudom mit akarok. Még azt se, hogy mit írjak. Pedig mindig csak tolom a baromságokat megállás nélkül. De most nem fog menni.

Azt hiszem már megint úgy döntöttem, hogy írok a semmiről. Már nagyon unom, de muszáj. Utálom, hogy minden ilyen kibaszott bonyolult. Hányok tőle. Már nem is akarom megérteni. Egyszer boldog vagyok, de tart egy-két óráig, mert közbejön valami, és kétszer olyan rosszul leszek. Felvett a régi barátnőm msn-re, igen, akivel összevesztem csúnyán. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy ameddig össze voltunk veszve, elég rendesen szétcsúszott, nincs senkije, teljesen egyedül van. Nagyon meg tudtam érteni, és szinte éreztem, hogy ez lesz a sorsa. És azt is tudtam, hogy mindennek én leszek az oka. Hát persze, ki más. De tényleg? Tudtam, hogy rajtam kívül neki senkije sem volt soha, én is így voltam vele, úgyhogy nem nagyon akartam vele megszakítani a kapcsolatot, bármennyire is elegem volt belőle, hiszen nem tehettem mást. Nem volt rajta kívül senkim. De valamikor október körül megismertem egy fiút, akivel jóban lettem, teljesen örültem, hihetetlen jókat beszélgettünk, bár voltak nézeteltéréseink, különbözött sok szempontból a véleményünk, sőt, hatalmas eltérések voltak. De tiszteltem a véleményét, ezért nem voltak belőle viták. Nem csináltam belőle nagy ügyet, de igazából egyáltalán férek bele a mai napig az életébe. De ezt akkor még nem tudtam. Felbátorodtam, hogy ő itt van nekem, nem maradok teljesen egyedül, lesz valakim, talán még pótolja is, és a barátnőmből, akiből már úgyis annyira elegem volt, - több okból is, egyszerűen nem bírtuk már elviselni egymást - összevesztem. Pár hónapig bírtuk külön. Közben nagyon sok dologra rájöttem. Nagyon sok dolog történt meg velem, sokat tanultam ebből a szerencsétlen helyzetből, undorító volt, szánalmas, és szomorú. Szenvedtem. De most, hogy kibékültünk, örülnöm kéne. De nem tudok. Mert még mindig nem változott semmi. Ugyanolyan üres vagyok. Igazából szeretném, ha az idő visszafordulna arra az estére, amikor Vele voltam, és akkor, ha egyetlen egy szót kinyögök, egyetlen egy szót, akkor mindez nem történik meg. Akkor minden rendben lett volna. A gond az, hogy nem így történt. Nem tudom, hogy boldog vagyok-e. Az a baj, hogy semmi sem változott. Ő ugyanolyan. Persze azon kívül, hogy depressziós lett, egy csomót fogyott, pszichológushoz jár, mindenféle testi-lelki baja van, aminek mint már mondtam, én vagyok az oka. Én hagytam el. Nekem kell rendbehoznom. Nem ronthatom el az egész életét. Mert neki tényleg segítségre van szüksége.

Szépen lassan vége lesz ennek az éjszakának, addig is próbálom túlélni, újabb teljesen céltalan és üres bejegyzéseket írva. Már csináltam csomóféle olyan dolgot, aminek semmi értelme. Először is, keresni egy olyan blogot, ami tele van beteges gondolatokkal, az enyémekhez hasonlókkal, azt hiszem találtam is egyet.
Nem tudom miről írjak, de mindig így kezdem. A végén sem lesz belőle semmi értelmes. De legalább nem unatkozom. Agresszív, dallamtalan, gyors ütemű elektronikus zenéket hallgatok most, jelenleg ez az, amire szükségem van. Találtam is párat, amely kielégíti a vágyaimat. Electric Kettle, tessék. Tökéletes. De miről is írjak? Van egy koszfolt a képernyőn, ami már legalább évek óta ott lehet, és mindig amikor írok, akkor félreolvasom a koszfolt helyett a dolgokat, rettentően idegesít. De most leszedtem. De most veszem észre, hogy tele van koszfoltokkal. Utálom. A vízipipám meghalt, de új szenet nem akarok meggyújtani, mert ma már vagy a negyediket szívom, nem is emlékszem már pontosan. Igyekszem még fentmaradni, mert ilyet még sosem csináltam. Annyi mindent csinálhatnék. Például kimehetnék a házból, felsétálhatnék az erdőbe egyedül, ott leülhetnék, és néznék ki a fejemből. Vagy elindulnék be a városba, gyalog, egyedül, hagyjam, hogy sodorjon magával az embertömeg a városban, leszólítsanak a részeg emberek, és bajba keveredjek. Vagy lemehetnék a pincébe, és megihatnám azt a töménytelen mennyiségű házipálinkát, és egyéb minden létező szeszesitalt, félholtra ihatnám magam, és megdögölhetnék alkoholmérgezésben. Nagyszerű ötlet mind, csak éppen egyikhez sincs kedvem. Főleg az utóbbihoz nem. Ahhoz a kevés emberhez tartozom, akik ki nem állhatják az alkoholt, semmilyen formában.
Ezer dolog jut eszembe, legfőképpen gyászolom azt a bejegyzést, ami kitörlődött, mert voltam olyan hülye, hogy elbasztam, és nem mentette el, és még mindig szétbasz az ideg miatta.

*

Trainspotting.
"Mi sem állt távolabb az igazságtól. Az igazság az, hogy már semmi nem lesz rendben. Ellenkezőleg. Minden rosszra fordul. Rosszra, jobban mondva, még rosszabbra, mint amilyen eddig volt."

*

Na most akkor mi legyen?
Egyébként mondtam már, hogy betegesen imádom a Sopor Aeternust? Kurva unalmas már, hogy semmi értelmesről nem beszélek, de több nem telik ki tőlem. Annyi mindent írnék, de semmi értelme. Például hogy mennyire egy senki vagyok. Arról például nagyon sokat tudnék írni. És hogy mennyire kétségbe vagyok esve. Hogy egyedül maradtam. És hogy mennyire utálom, hogy hülye vagyok, és tudatlan. És hogy semmit sem teszek soha. És hogy mennyire utálom, hogy ez az ostoba idióta gyökér mennyit jelent nekem, és hogy mennyire nem tudom neki elmondani. És hogy mennyire nem viszonozza. Én csak szeretném, ha végre minden rendben lenne. Ha végre vízipipázhatnánk együtt, és nevethetnénk, mert erre való a mi kapcsolatunk. Ha nem mondaná azt, hogy elege van mindenkiből, hogy hogy utál mindenkit, és el akar innen menekülni. Hanem elfogadná, hogy szeretem, és hogy szükségem van rá. És megértené. És nem más lányokkal találkozna. Mert olyan NINCSEN. Olyan nem lehet. Nem akarom elhinni. Még mindig nem akarom elhinni, hogy ezt mondta.
(19:59) Léni: maradjunk jóban
(20:00) Léni: ennyi
Pedig ilyen egyszerű. Ennyi. Ezt kaptam a pofámba. Egyenesen. Ha nem kérdezek rá, talán soha nem derül ki. És ezt már egy hónapja próbálja elmondani. Én meg mindjárt megőrülök, és nem akarom ezt elhinni. Nem, az már nem bánt, hogy semmi esélyem nála. Azon már túl vagyok. Az bánt, hogy azt a kibaszott apró szócskát, hogy maradjunk barátok, nem tudta kinyögni. Ez fáj. Mert ez így semmi. Nem tartozom hozzá. Nem érdeklem őt. Nem várom a hívását, sem az sms-eit, nem fog már többé keresni. Nekem kell utána rohangálnom, és fogalmam sincs, hogy meddig fog ez menni. Mert olyan feszültek vagyunk mind a ketten (mert hülyék vagyunk), hogy sosem lesz így minden rendben. Valami ostobaságot mindig ki fogunk találni, csak hogy ne működjön minden rendben. Mert ilyenek vagyunk. Mind a ketten. Ő nem normális. El akar innen szökni, és nem akar sehova tartozni. Magányra vágyik, és ezt valamilyen szinten megértem, mert én is így vagyok vele, de szükségem van rá. De neki nem. És sajnos bele kell törődnöm.
És itt vége.
 

Szóval, mondta az író. Az a valami a folyosón.
Mi van vele?
Itt az ideje a nosztalgiázásnak, nem igaz, Bret?
Ismerem azt a valamit, amit láttam.
Mit láttál? Vagy, pontosabban, mikor láttad először?
Hogy mikor? Halloween estéjén. Az erdőben volt. Láttam, ahogy kimászik az erdőből, meg vissza. Mint egy pók.
Hány éves voltál, amikor azt az elbeszélést írtad?
Tizenkettő. Mint most Robby. Egy gyerek írta.
Mi volt a címe?
Nem volt címe.
Nono, gondolkozz csak.
Igazad van. Volt címe. A sír.
Miről szól az az elbeszélés, Bret?
Egy lényről. Erről a szörnyről. Az erdőben élt. Félt a fénytől.
Miért írtad ezt az elbeszélést?
Mert mindig annyira féltem.
Mitől féltél annyira?
Az apámtól.
Hogy nézett ki az a szörny az elbeszélésedben, Bret?
Úgy nézett ki, mint az, ami ma este ott volt a házunkban. Pontosan ugyanolyan volt, mint amit tizenkét évesen elképzeltem. Megírtam az elbeszélést, és rajzoltam is hozzá. És az a valami a folyosón az, volt amit akkor rajzoltam.
Láttad már máskor is?
Nem.
Mit csinált az a szörny, amit megalkottál?
Betört különböző házakba. Éjszaka.
Miért csinálta ezt?
Erre nem akarok válaszolni.
De én akarom, hogy válaszolj.
Miért nem te mondod meg?
Betört különböző családokhoz, mert meg akarta enni a gyerekeket.

Már annyira élvezem, szinte hajtok rá, hogy semmi sem történjen. Eddig a "barátnőmnél" voltam, és ott szilvesztereztünk, de elegem lett, fogtam magam, és hazamentem. Aztán most ülök itthon. És megint pipázok, most az az indokom, hogy szilveszter van. Magányos vagyok, de nem okolhatok semmit, hiszen én vágytam erre annyira. Elegem van. És elveszett egy kibaszott hosszú írásom, és mindjárt meggyulladok az idegességtől. A régi barátnőmről írtam. Hogy elegem van az egészből. De mostmár nem is próbálkozom vele, hogy újra leírjam. A kibaszott kurva életbe!!! Majd máskor.
Mindjárt megőrülök. Boldog kibaszott új évet, gyűlölök mindent. Ezzel a csodálatos érzéssel kezdek bele a 2010-es évbe...
MI ÉRTELME ENNEK AZ EGÉSZNEK BAZDMEG?????
*
Eszembe jutott pár dolog...
(2009. november 14. szombat (péntek 13 után egy nappal) - Az embergyerek soha nem felejti el azt a napot, amikor először csókolózott.)

Itt van valami kép féleség, csak hogy kicsit tisztában legyen vele a nép, hogy ki is vagyok, vagy valami ilyesmi. De egyenlőre ennyi. A többi majd később úgyis kiderül közben.

Remek nap ez a mai is, mint mindig. Csomó tervem volt, hogy mit kezdjem magammal, de megint egyik sem sikerült. Megint sikerült délután felkelnem, elbaszva vele rendesen az egész napot. Szét vagyok csúszva, nem bírok aludni, hajnalig fent vagyok, nem, nem azért, mert ülök a gép előtt, hanem sokkal izgalmasabb. Fekszem az ágyamban, és szenvedek. De ez már hónapok óta így van. Nem tudom mi lesz velem, ha vége a téliszünetnek, és újra reggel 6-kor kell kelnem.

De most legalább nem unatkozom, ugyanis a legkedvesebb szabadidős tevékenységemet művelem, Sopor Aeternust hallgatok orrba-szájba, és vízipipázok. Sajnos rászoktam rendesen, de nem érdekel, mert szeretem. Szóval most örülök. Abba viszont bele sem akarok gondolni, hogy itt a szilveszter, mindenki bulizik, mindenki a haverjaival van, én pedig megint otthon fogok ülni, egyedül. Kurvára unok már mindent.

Ja, és igyekeztem nem elmondani, meg titkolni, hátha egyszer majd csak úgy kiderül, de... ja. 13 éves vagyok (:

Szóval akkor elkezdem a blogot. Mindenféle bevezető nélkül.
Alapállapot;
Szédülök, fáradt vagyok, de nem tudok aludni, egész nap ültem a gép előtt, az egyetlen érzés, ami a fejemben van, hogy egy senki vagyok, és senkinek nem kellek. Nem érdekelnek az emberek, kurvára nem. Mindenkit kiírtottam körülöttem. Igaz barát, olyan nincsen. Magány. Kurvára. De már megszoktam. Tegnap áramszünet volt, az egész család otthon volt, én ültem a szobámban a sötétben, és felhívtam Őt, hátha valami vigaszt kapok. De nem kaptam. Hülyesék volt felhívni, de legalább hallottam a hangját. Könnyedén elutasított, és letette a telefont. Csak a szokásos. Mégis miért hívom fel mindig? Ő sosem válaszol az sms-eimre, ő sosem hív fel, és sosem ír rám msn-en. Tisztában vagyok vele, mégsem akarom elfogadni, hogy ez a helyzet. De egyszerűen annyira tökéletes... Letette a telefont, én meg csakazértis, hogy kellőképpen féljek, bevittem három gyertyát a szobámba, és a gyertyafénynél olvastam a kedvenc regényemet (Bret Easton Ellis: Holdpark), méghozzá pont azt a részt, amikor a könyvben elmegy az áram, és egy képzeletbeli lény megtámadja a ház lakóit. Szeretem magam köré teremteni a káoszt. Vonz.
Amúgy meg még mindig szédülök, és mindjárt elhányom magam, eszembe jutott, hogy vannak ellenségeim, igen, vannak, és nem szoktam hozzá. A mostani barátságok, az a kettő, ami van, az is hajszál híján mindjárt elromlik, bonyolult az egész, nem akarom megérteni, és nem akarok vele foglalkozni. Vízipipázni akarok, és felszínes témákról beszélgetni, és nevetni. Sokat. Nem akarok veszekedni, nem akarok belebonyolodni semmibe, csak azt akarom, hogy minden jöjjön rendbe. Utálom bazdmeg. Már elfogadom azt is, ha csak barátok vagyunk, engem már nem érdekel. Csak jöjjön minden rendbe.
Hányadék az egész. Gyűlölöm. Karácsony van, de nem érzek semmit. Tiszta szívből gyűlölök mindenkit. Az egyetlen ember, aki ebből kivétel, az pedig olyan elérhetetlen számomra, hogy soha nem lesz több kapcsolat köztünk, mint egy mindennapos hülyülős msn-ezés. Pedig tudom, hogy rá van szükségem. Mert annyira tökéletes. Ő az egyetlen ember, aki boldoggá tudna tenni.