"Kérlek, addig ne tegyetek megjegyzéseket rám, ameddig végig nem olvassátok életem tömör összefoglalóját, mert merem állitani, hogy kevesen értik meg, mennyire nehéz az élete egy transzszexuális személynek, pláne egy transzszexuális lánynak, mint amilyen én vagyok.
Gyerekkoromtól kezdve elvárnak tőlem egy bizonyos szerepet az emberek és ha nem akarom, hogy probléma legyen, akkor eleget is teszek ezeknek az elvárásoknak. Mindig is a lányos dolgok érdekeltek, a babázás és hasonlók. Imádtam a tükör előtt öltözködni hosszasan, énekelni, táncolni és rószaszinben járni. Nem értettem meg magam a fiúkkal, kizárólag a lányokkal tudtam barátkozni. De képtelen voltam fiúk között lenni, tornaórákon és más helyzetekben (rengeteg megaláztatásban volt részem). Úgy éreztem egyik nem sem fogad be igazán, nem találtam a kiutat. Csak elvárásokat láttam magam körül és képtelen voltam megpróbálni fiúsan viselkedni...stb. (ma már bánom, hogy nem voltam elég bátor és nem álltam ki magamért bármi is történjék ...vállalnom kellett volna önmagam)...
Felvettem egy fiús szerepet és ezek után egyetlen barátom sem volt. A lányoktól is kinéztem és a fiúktól is... a szalagatavómon öltönyben kellett feszitenem, miközben minden lány tündökölt. A fiú előtt aki akkoriban tetszett... nem lehettem önmagam és meg akartam halni. Mosolyogtam és fiús voltam, ahogy elvárták, de a lelki életem fokozatosan leépült.
A tanulásba menekültem. Éjjel-nappal a könyveket bújtam, hogy elmeneküljek a valóságtól, megtagadjam önmagam és ne kelljen a helyzetemre gondolni. Elkerültem egyetemre... ahol szintén borzasztóan éreztem magam. Láttam a rengeteg partyt, a baráti csoportokat és programokat. Eközben már érdeklődtem a műtétek, a hormonkezelés lehetőségeiről és nagyon komplikáltnak tűnt az egész. Na és legfőképp költségesnek...
Akkoriban Pesten rengetegen kihasználtak és átvertek. Nagyon vágytam a barátokra, az emberek megértésére és ezt sokan hátsó szándékkal fogadták...
Hamarosan az első szerelem is belépett az életembe, ami szintén reménytelen és esélytelen volt...ahogy minden az életem során. Úgy érzem nincs kiút számomra és egy gödörben vagyok... gyakran kiáltanék az utcákon, hogy vegyék észre az emberek, mennyire szenvedek. Inkább vállaltam volna szegénységet, vagy bármilyen más betegséget az életemben...de ez...amikor minden másodpercben választhatok: vagy játszom a szerepem vagy kiteszem magam az emberek becsmérléseinek...ennél nincs rosszabb a világon.
Le kell hát mondanom a szerelemről, az igazi barátságokról, a meghitt családi életről, a csodás karrierről??? Tudom, hogy mindezt önmagamként (nőként) elérhettem volna, mert megvan hozzá minden lehetőségem... viszont ez a lelki gyötrelem naponta megkeseriti az életem!
A műtét és a beavatkozások nagyon költségesek. Évtizedekbe is beletelhet, ameddig összeszedem rá a pénzt. Az orrom előtt hálózzák be életem szerelmét és én a kisujjam se mozdithatom... mert engem senki nem lát...senki nem vesz észre ... csak valaki mást látnak... de nem engem."
(Rossz testbe születtem/Rövid összefoglaló egy transszexuális életéről/a gyakorikerdesek.hu mocskai között)
*
Akkor most én jövök. Fogalmam sincs, hogy miért írom ezt a blogot, mert senki sem olvassa, de ha valaki mégis idetéved, írjon már egy kommentárt, jelezze, hogy járt itt, és elolvasta.
Ma vásároltunk, sokat. Egy kicsit jót tette a lelkemnek, mert szeretek öltözködni, körülbelül egy napomat az evés, az öltözködés, és a szenvedés teszi ki. A szenvedés. Ja. Nem tudom mit akarok. Még azt se, hogy mit írjak. Pedig mindig csak tolom a baromságokat megállás nélkül. De most nem fog menni.
