Nézd, milyen fekete az ég, mondta. Én csináltam.

Szóval akkor elkezdem a blogot. Mindenféle bevezető nélkül.
Alapállapot;
Szédülök, fáradt vagyok, de nem tudok aludni, egész nap ültem a gép előtt, az egyetlen érzés, ami a fejemben van, hogy egy senki vagyok, és senkinek nem kellek. Nem érdekelnek az emberek, kurvára nem. Mindenkit kiírtottam körülöttem. Igaz barát, olyan nincsen. Magány. Kurvára. De már megszoktam. Tegnap áramszünet volt, az egész család otthon volt, én ültem a szobámban a sötétben, és felhívtam Őt, hátha valami vigaszt kapok. De nem kaptam. Hülyesék volt felhívni, de legalább hallottam a hangját. Könnyedén elutasított, és letette a telefont. Csak a szokásos. Mégis miért hívom fel mindig? Ő sosem válaszol az sms-eimre, ő sosem hív fel, és sosem ír rám msn-en. Tisztában vagyok vele, mégsem akarom elfogadni, hogy ez a helyzet. De egyszerűen annyira tökéletes... Letette a telefont, én meg csakazértis, hogy kellőképpen féljek, bevittem három gyertyát a szobámba, és a gyertyafénynél olvastam a kedvenc regényemet (Bret Easton Ellis: Holdpark), méghozzá pont azt a részt, amikor a könyvben elmegy az áram, és egy képzeletbeli lény megtámadja a ház lakóit. Szeretem magam köré teremteni a káoszt. Vonz.
Amúgy meg még mindig szédülök, és mindjárt elhányom magam, eszembe jutott, hogy vannak ellenségeim, igen, vannak, és nem szoktam hozzá. A mostani barátságok, az a kettő, ami van, az is hajszál híján mindjárt elromlik, bonyolult az egész, nem akarom megérteni, és nem akarok vele foglalkozni. Vízipipázni akarok, és felszínes témákról beszélgetni, és nevetni. Sokat. Nem akarok veszekedni, nem akarok belebonyolodni semmibe, csak azt akarom, hogy minden jöjjön rendbe. Utálom bazdmeg. Már elfogadom azt is, ha csak barátok vagyunk, engem már nem érdekel. Csak jöjjön minden rendbe.
Hányadék az egész. Gyűlölöm. Karácsony van, de nem érzek semmit. Tiszta szívből gyűlölök mindenkit. Az egyetlen ember, aki ebből kivétel, az pedig olyan elérhetetlen számomra, hogy soha nem lesz több kapcsolat köztünk, mint egy mindennapos hülyülős msn-ezés. Pedig tudom, hogy rá van szükségem. Mert annyira tökéletes. Ő az egyetlen ember, aki boldoggá tudna tenni.