Nézd, milyen fekete az ég, mondta. Én csináltam.

Azt hiszem már megint úgy döntöttem, hogy írok a semmiről. Már nagyon unom, de muszáj. Utálom, hogy minden ilyen kibaszott bonyolult. Hányok tőle. Már nem is akarom megérteni. Egyszer boldog vagyok, de tart egy-két óráig, mert közbejön valami, és kétszer olyan rosszul leszek. Felvett a régi barátnőm msn-re, igen, akivel összevesztem csúnyán. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy ameddig össze voltunk veszve, elég rendesen szétcsúszott, nincs senkije, teljesen egyedül van. Nagyon meg tudtam érteni, és szinte éreztem, hogy ez lesz a sorsa. És azt is tudtam, hogy mindennek én leszek az oka. Hát persze, ki más. De tényleg? Tudtam, hogy rajtam kívül neki senkije sem volt soha, én is így voltam vele, úgyhogy nem nagyon akartam vele megszakítani a kapcsolatot, bármennyire is elegem volt belőle, hiszen nem tehettem mást. Nem volt rajta kívül senkim. De valamikor október körül megismertem egy fiút, akivel jóban lettem, teljesen örültem, hihetetlen jókat beszélgettünk, bár voltak nézeteltéréseink, különbözött sok szempontból a véleményünk, sőt, hatalmas eltérések voltak. De tiszteltem a véleményét, ezért nem voltak belőle viták. Nem csináltam belőle nagy ügyet, de igazából egyáltalán férek bele a mai napig az életébe. De ezt akkor még nem tudtam. Felbátorodtam, hogy ő itt van nekem, nem maradok teljesen egyedül, lesz valakim, talán még pótolja is, és a barátnőmből, akiből már úgyis annyira elegem volt, - több okból is, egyszerűen nem bírtuk már elviselni egymást - összevesztem. Pár hónapig bírtuk külön. Közben nagyon sok dologra rájöttem. Nagyon sok dolog történt meg velem, sokat tanultam ebből a szerencsétlen helyzetből, undorító volt, szánalmas, és szomorú. Szenvedtem. De most, hogy kibékültünk, örülnöm kéne. De nem tudok. Mert még mindig nem változott semmi. Ugyanolyan üres vagyok. Igazából szeretném, ha az idő visszafordulna arra az estére, amikor Vele voltam, és akkor, ha egyetlen egy szót kinyögök, egyetlen egy szót, akkor mindez nem történik meg. Akkor minden rendben lett volna. A gond az, hogy nem így történt. Nem tudom, hogy boldog vagyok-e. Az a baj, hogy semmi sem változott. Ő ugyanolyan. Persze azon kívül, hogy depressziós lett, egy csomót fogyott, pszichológushoz jár, mindenféle testi-lelki baja van, aminek mint már mondtam, én vagyok az oka. Én hagytam el. Nekem kell rendbehoznom. Nem ronthatom el az egész életét. Mert neki tényleg segítségre van szüksége.